A magyar köznapi szóhasználatban gobelinnek nevezik a kézzel szőtt, művészi igényű falikárpitot és az ezt utánzó hímzést egyaránt. Maga a gobelin elnevezés a francia Gobelin családtól származik, akik fonalfestéssel és takácsmesterséggel foglalkoztak

A magyar köznapi szóhasználatban gobelinnek nevezik a kézzel szőtt, művészi igényű falikárpitot és az ezt utánzó hímzést egyaránt. Maga a gobelin elnevezés a francia Gobelin családtól származik, akik fonalfestéssel és takácsmesterséggel foglalkoztak.

Gobelin, másnéven Fali Kárpit Stílusában nagyon hasonlít a fali szõttesekre, ám a kárpitokkal ellenben ezek az úgynevezett kanavára vastag, tompa hegyû tûvel, legtöbbször gyapjúfonállal öltve készülnek.

A kanavák sokfélék lehetnek: a nagylyukútól az egészen apró szemûig váltakozhat az anyag összetétele, amelyet sok esetben gazdag színvilágban pompázó, elõre nyomott (festett) motívumok díszítenek. A gobelin kézimunkák királynõjének tartott tûgobelinek – bár már önmagukban is szemet gyönyörködtetõek – ötvösök, bútorkészítõk, ékszerészek és bõrdíszmûvesek segítségével a magyar hagyományokat egyesítik: brossokat, gombokat, bútorokat, színházi táskákat, képkereteket, vagy antik dobozokat díszítenek, melyeken a parányi kézimunkák szivárványként tündökölnek.

Ezeket a régen keresztszemes öltésen alapuló lakásdíszítésre szolgáló textíliákat egyes történészek szivesen eredeztetik az õsmagyarok sátraiból, míg más források szerint nálunk csak a középkorban vált népszerûvé. Állítólag az elsõ gobelinek a XVI. században jelentek meg Franciaországban, a párizsi Mouffetard-utcában. Készítõik Jean és Philibert Gobelin kelmefestõ testvérpár voltak, kik mûhelyükben azért készítették ezeket a portékákat, hogy az akkoriban nagyon divatos olasz festészettel keljenek versenyre.

Céljuk az volt, hogy a gazdag fõúri lakosztályok számára készítsenek kárpitokat.

A ragyogó üzleti lehetõséget felismerve, 1662-ben IV. Henrik minisztere, bizonyos Colbert az egész mûhelyt felvásárolta, és helyén Királyi Manufaktúrát alapított. A hely ettõl kezdve már nemcsak a gobelin-készítõknek, de az asztalosoknak és az ékszerészeknek is otthont adott, minek hatására az egyes mûvészetek ötvözõdni kezdtek egymással. Azóta már ugyan évszázadok teltek el, de a franciák annyira ragaszkodnak a Gobelin-fivérek nevéhez kötõdõ tradícióhoz, hogy még ma is csak és kizárólag az egykori manufaktúra és annak leszármazottjai kezébõl kikerült alkotásokat tekintik igazi gobelineknek. A többit – nemes egyszerûséggel – csak egyszerû falikárpitnak (tapisserie) titulálják.

A goblein lelke az ábra, melyek gyakran vallási vagy irodalmi területrõl (lovagregények, szerelmes költészet) érkeztek. A rajzokat kezdetben az ablakon átszûrõdõ nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre, és csak késõbb kezdték a lyukasztásos technikát alkalmazni.

Ennek eljárása az volt, hogy a képet tartalmazó papírkép alá helyezték az anyagot és azon keresztül lyuggatták át a kívánt mintát, majd a kelmén szénporral rajzolták ki az ábrát. Késõbb már tust is használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet.

Nálunk a XIV. századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk elõször olyan fali kárpitokról, melyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították. Egyes történészek szerint ezek a kárpitok az õsmagyarok sátraiból származnak, de ezeknek a nézeteknek ellentmondanak azok a források, amelyek szerint a szövés mûvészete hazánkban csak a középkorban terjedt el. Elõdeink hétköznapjaiban mindenesetre a legdrágább mûalkotások közé tartoztak ezek a szövõszékekbõl kikerült kárpitok, mivel a fonal akkoriban rendkívül drágának minõsült. Értékét pedig csak növelte az, hogy a különleges technikával készült szõtteseket csak nagyon kevesen tudták elkészíteni. Aki mégis értett hozzá, nagy becsben részesült, és megengedhette magának, hogy különleges díszruhába öltözve végezze munkáját.

A gobelinképek mintáiul olyan festõóriások képei szolgáltak, mint Raffaello, Rubens és Boticelli, vagy Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József.

Legnépszerûbbé a XIX. században, az iparosodás korában vált, akkoriban a polgári családok hölgyei lelték benne elfoglaltságuk lehetõségét. Tömeges gyártásba elõször Németország kezdett, Berlinben voltak elõször láthatók az elõfestett, géppel nyomott minták, kivarrható képek. A goblein – a felgyorsult tempó, rohanós hétköznapjaink ellenére – máig sem veszített népszerûségébõl. Széles választékban kapható párnadísz, falikép, babakelengye, menyasszonyi ruha, karácsonyi asztalterítõ és számos változatában.

A manufaktúrájukban szőtt falikárpitok méltán világhírűek.

Gobelin fölfedezett egy különleges bíborfestéket és költséget nem kímélve használta fel ezt kárpitjaihoz.

A falikárpit hagyományosan luxuscikk volt csak a gazdagok tudták megvásárolni. A reneszánsz óta a falikárpit a festmények szövött sokszorosítása.

A falikárpit láncfonala főként gyapjú. A mintát a láncfonalakat keresztező azokat teljesen elfedő színes vetülékfonalak képezik, anyaguk leggyakrabban gyapjú. E fonal előnye, hogy könnyen megmunkálható, tartós és jól festhető.

Hazánkban az európai mintára készült falikárpitok készítése a XIX. század végére tehető. Bizonyos források arról tanúskodnak, hogy a magyar uralkodók, főurak igen kedvelték ekárpitfajtát és számtalan pompás sorozat volt birtokukban.

A falikárpitok közül a szerényebb selyem-, bársony-vagy posztókárpitok minden nemesi udvarházban megtalálhatók voltak, a díszes bársony-, bőr-vagy hímzett falikárpitok azonban csak a főúri otthonokban.

A hímzett kárpitok nagy részét itthon készítették a fejedelmi és főúri udvarokba szegődtetett gyöngyfűzők és hímvarrók. A fennmaradt falikárpitok a XVII. századból származnak, s arany-és ezüst-fonalas virághímzésük a Báthori-, Lorántffy-, Thököly-család címereit veszi körül.

A legkorábbi szövött falikárpitok Magyarországon a XIX. század utolsó éveiben készültek. Első tervezőik: Nagy Sándor, Horti Pál és Vaszary János a szecesszió törekvéseit a magyar paraszti életből vett témával és a népi ornamentikával kapcsolták össze. A falikárpitokat a norvég hatásra alakult német eleméri szövőműhelyben szőtték. Rippl-Rónai József francia ihletettségű hímzett falikárpitjai közül a “Vörös ruhás nő rózsával” a magyar szecesszió kiemelkedő alkotása.

A századforduló után 1904-ben Gödöllőn alakult háziipari jellegű művészeti telep. Munka, művészet és élet egységére törekedtek, stílusuk a szecesszióhoz és a szimbolizmushoz kapcsolható. A telep vezetője Körösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor volt.

Szövőműhelyük háromféle technikával dolgozott, készítettek hagyományos gobelint, skandináv technikájú falikárpitot és ún.ógobelint.

A két világháború közötti időszak legnagyobb egyénisége a kiváló képzőművész, Ferenczy Béni ikertestvére, Ferenczy Noémi volt. Falikárpitterveit maga szőtte meg.

Az első nemzetközi falikárpit kiállítás 1962-ben volt Svájcban.

Forrás: evagoblein.hu