A “texere” latin szó, jelentése: szőni. A szövés első tárgyi emlékei az újkőkorból származó agyagsúlyok. Valószínűleg őskori szövőszék tartozékai lehettek. A szövés módszerével a legegyszerűbb eszközökkel természetes növényi és állati eredetű anyagokból sátoranyagot, szőnyeget, ruházati textilt vagy egyéb háztartási eszközt (edényt, kosarat, kast, szakajtót, táskát) készíthetünk.
Anyagai lehetnek:
– növényi eredetűek (gyapot, len, kender, juta); – állati eredetűek (gyapjú, toll, kasmir stb.);
– ásványi eredetűek (azbeszt, arany, ezüst, réz stb.);
– mesterséges eredetűek
– műszálak (nejlon, perlon, darlon stb.).
Előkészítő művelet a fonás és sodrás. A fonalak milyensége és az alkalmazott szövési technika együttesen hozza létre a szövet textúráját határozza meg a felhasználhatóság körét. A szövés technikája többféle lehet: a legegyszerűbb a keret nélküli szövés. Keret nélküli technikánál a szövő borda, szádfa, szövőtábla néven ismert ősi szövoalkalmatossággal lehet egyszerűen övet, vékony csíkot szőni. A kilincshez és az övünkhöz kötött láncfonalak egyik csoportját a függőlegesen felhúzott bordával emelhetjük ki. A részekbe fűzött láncfonalak a helyükön maradnak, a lyukakba fűzöttek kiemelkednek. Az így keletkezett szádnyílásba a szövés megkezdésekor egy 4-5 cm széles kemény kartoncsíkot helyezünk munkánk megkönnyítése végett. A borda mozgatásával váltjuk a szádnyílást, és ezen keresztül a vetülékfonalat átbújtatjuk. Kereten való szövéshez fenyőlécekből magunk is készíthetünk szövőkeretet.
Ügyeljünk arra, hogy erős legyen, mert a feszülő láncfonalak könnyen széthúzhatják a léceket. Felvetésnél a felvetőfonalak végét finoman csomózzuk fel a keret egyik rövidebb oldalára, majd finoman feszítve körkörösen tekerjük fel. Ennél a műveletnél ügyeljünk arra, hogy a szálak ne keresztezzék egymást. A felvetés befejezésekor a felvetőszál végét ugyanazon az oldalon kell a kerethez kötnünk, mint ahol elindultunk. A szövés megkezdése előtt egyenletesre igazítsuk a láncfonalak közeit, majd közéjük fűzzünk egy kétujjnyi széles kartoncsíkot. Ez megkönnyíti a szálváltást.
Azt a láncfonalszálat, amely felett összekapcsolódnak, illetve alábújnak a vetülékfonalak, kötőszálnak nevezzük. A vetülékfonalat villával verjük a láncfonalak közé. Kellő gyakorlattal tudjuk elérni, hogy a láncfonalak szövés közben ne sűrűsödjenek össze, és a szélek egyenletesek maradjanak. A szövés befejezésekor a kész darabot úgy vágjuk le, hogy a láncfonalakat el tudjuk kötni. Munkánkhoz tervet kell készítenünk, melynek kiindulása maga a valóság, a természeti forma, amelyet úgy írunk át, hogy alkalmas legyen a szövéssel való képalakításra.
A tervet pauszpapírra érdemes készítenünk a kerettel azonos nagyságban. Így a munka során a keret két szálcsoportja mögé csúsztatva állandóan látható. A fent megismert szövési technika a gobelin, melynek kiváló hazai művelője Ferenczy Noémi volt. Másfajta szövési technikával lehet szőni a néhány éve még majd minden parasztházban megtalálható szövőszéken. Nyomott textilek A textilmunkák közé sorolhatjuk még a nyomott textileket. Díszítésük szerint lehetnek dúcnyomással és batikolással készültek. Dúcnyomással készül a kékfestő. A batikolás indonéz eredetű, a 20. század elején Európába is átszármazott textilfestési mód. Az előírt rajzot melegített viasszal visszük rá az anyag festetlenül hagyandó részeire azután az egész kelmét festékbe mártjuk, újabb részek viaszolása után újabb festékfürdő következik, folyamatosan haladva a színsoron a legsötétebbig. Végül papír között kivasaljuk, ezzel távolítjuk el a textilből a viaszt. A mai textilművészet a hagyományos technikákat ötvözötten felhasználva készít tértextileket, önálló textilkompozíciókat. A lenszövetek közül a legrégebbi 1853-ban került elő. Egyiptomban készítették a finom, áttetsző nílusi lenszövetet, amelyet az ókorban byssusnak neveztek. Tut-Anch-Amon fáraó sírjából került elő az egyiptomi textilművészet legrégibb (Kr. e. 2. évezred) mintázott emléke, amely gobelinszövéssel készült, és a legjellegzetesebb egyiptomi díszítőelemek (szárnyas napkorong, királyi nyakdísz, a király nevének hieroglif jele stb.) találhatók rajta.
A görög peploszok (takarók) ruhául szolgáló leplek voltak s valószínűleg gyapjúval átszott lenszövetből készültek. E hímzett peploszok értéke igen magas volt, vetekedett a föníciaiak által feltalált bíborszövetekével (ennek festékanyagát az ún. bíborkagylóból nyerték). A mezopotámiai Moszulban rendkívül finom gyapjúszöveteket tudtak előállítani, innen származik a muszlin elnevezés. A kopt sírokból előkerült mintás anyagok lenvászonból készültek, amit gyapjúfonalakkal szőttek át. A koptok készítettek festett szöveteket is, ezeken ékítményes keretben szentek, próféták ábrázolásai voltak láthatók. A selyem a szövött anyagok között a legértékesebb. A kínaiak már Kr. e. 2000 körül ismerték a festett selyemszövetek előállításának módját. Az Kr. e. VIII. században már arannyal átszott brokátszöveteket készítettek. Később Koreában, Japánban, majd Föníciában és Perzsiában honosodott meg a selyemfonal használata. A kínai selymek mintái szörnyek, sárkányok, virágok stb., a perzsa selyemszöveteken egymás mellett sorakozó körök és négyszögek alkotják a mintákat, s e kereteken belül alakok láthatók (griffek, oroszlánok, istenfejek stb.). Ezeket már fejlettebb, lábítós szövőszéken szőtték, amelyen a minta egyszerűen ismételhető volt.
Bizáncban Justinianus idején (VI. század) honosodott meg a selyemszövés, miután a Kínában járt szerzetesek botokba rejtve kicsempészték az addig csak ott tenyésztett selyemhernyókat. E szöveteken ritkább az embert ábrázoló minta, gyakoribbak viszont az állatfigurák. Jelentős volt a mohamedán selyemszövés és az arany- és ezüstszálakkal gazdagon át szőtt, mintás selyembrokát készítése. Az európai selyemszövésre legnagyobb hatást a szicíliai szaracénok gyakorolták, akik már régebben foglalkoztak selyemszövetek készítésével. Olaszországban Lucca városa volt a Perzsiából behozott selyemfonal feldolgozásának központja. Az itt készült szövetek mintázásában a végtelen mustra (minta) az uralkodó, de találkozunk kínai mintákkal is. A legfőbb díszítőmotívum a gránátalma. A XV. században már két rétegben szőtt bársonyokat és aranybrokátokat is állítottak elő Itáliában. Az 1500-as években Velence átvette a vezetést a selyemszövés terén. Az itt készült selymeken a gránátalma mellett indadíszek is megjelennek. A barokk korban a díszítések egyre komplikáltabbak, zsúfoltabbak lesznek, s a genovai gyártmányokon kidomborodó szövetmintákat is láthatunk. Franciaországban XIV. Lajos idején Colbert miniszter intézkedésére indul rohamos fejlődésnek a selyemgyártás. Lyon a selyemszövés központja, ahol művészek tervezik a mintákat.
Európa többi. országában általában a XIX. században honosodik meg a selyemipar. A műselymet Chardonnet francia mérnök találta fel 1885-ben. A műselyem szöveteket festéssel, illetve nyomással mintázták, s így mint “imprimé” anyagok váltak ismeretesekké. Magyarországon a XIV-XV. században Bártfán és Eperjesen főként barchentet és bakacsin szövetet készítettek. Az utóbbi volt a díszesebb, fehér alapszínét kék vagy vörösbarna barackmag mustrákkal díszítették, mintaként pedig egymásnak hátat fordító madarak, kecskék stb. ékesítették. Az első lenvásznakat háziiparszerűen parasztasszonyok, míg a díszesebb damasztszöveteket inkább takácsok szőtték. A selymet különösen Mátyás idejében külföldről, főleg Itáliából hozták be.
Az 1981-es évjáratú alapautó 1991-ben, a szabad használtautó-import éveiben érkezett az országba, korához képest jó esztétikai állapotban került vámolásra.